Mostanában több olyan kismamával dolgoztam, akik behozták az időnyomást a beszélgetéseinkbe, azért arra gondoltam, írok róla kicsit.
Vitathatatlan, hogy az otthon vagy szülőházban zajló szülés és az intézményi szülés egyik legnagyobb különbsége az idő témája: amíg az anya és gyermeke is jól vannak, addig a bábai szemlélet megengedőn kezeli, a medikalizált környezet ugyanakkor a kontroll egyik fontos elemeként az időt is a markában akarja tartani. Minden nő és minden szülés más, így kimondhatatlanul káros az a gyakorlat, amely uniformizálni akarja a folyamatot. Időnyomás sújtja a szülés beindulását és magát az egész folyamatot is, szigorú időkorlátja van a magzatvíz szivárgása/elfolyása utáni kontrakciók megérkezésének, maguknak a kontrakciók rendeződésének, a tágulás mértékének, a kitolásnak és a lepényi szaknak is. Mintha a jó szülés a gyors szülés lenne, nem pedig a háborítatlan, ami a maga ütemében történhet.
A háborítatlan szülés fogalma amúgy Frederic Leboyer, a korszakalkotó francia szülész-nőgyógyász nevéhez fűződik, akinek munkásságában a türelem volt az egyik kulcs: minden nő a saját és babája ütemében szülhet és születhet, és amíg mindketten jól vannak, nem szükséges semmilyen beavatkozás sem.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és a Lamaze International által összeállított, a természetes szülést támogató hat lépés biztonságosabbá teszi a szülést az egészséges anyák és gyermekeik számára, az első kritérium pont a szülés spontán megindulásának lehetősége.
Mindennek megvan a maga ideje
A szülés beindulása összetett folyamat, a mai tudásunk szerint a megfelelően érett magzat indítja be azzal, hogy a mellékvesekéreg kortizolt kezd termelni. Ez a megnövekedett magzati kortizolszint aztán több kulcsfontosságú változást indít el:
- placentáris enzimváltozásokat okoz, csökkenti az ösztrogén-progeszteron-arányt
- fokozza az édesanya prosztaglandin-termelését, ami segíti a méhszáj érlelését, puhulását
- a prosztaglandinok és az oxytocin iránti fokozott érzékenység együttesen szabályos méhkontrakciókat indít el
Bár a magzat a „kezdeményező”, az anyai szervezet hormonális rendszere készültsége teszi lehetővé és tartja fenn magát a szülési folyamatot. Ez egy kiváló példa az anya-magzat közötti összetett biológiai kommunikációra.
Nem indult be? Majd jól beindítjuk
A statisztikák szerint minden második kórházi szülést indítanak, 80-90%-ban magzati okok, 10-20%-ban anyai okok miatt. Van, ami valós indikáció, de vannak esetek, amik mögött nem áll erős indok vagy kényelmi szempontok miatt indítják be a szülést.
Az okok közé tartozik a terminus-túllépés, a szivárgó vagy elfolyt magzatvíz, ami után nem indulnak be a méhkontrakciók, a terhességi cukorbetegség, az anyai magas vérnyomás, terhességi toxikózis, túl kevés vagy túl sok magzatvíz, normálistól eltérő magzati mozgás és magzati szívhang.
Amikor orvosi döntésre beindítják a szülést, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy az anya és a baba készen van a szülésre-születésre. Ez eredményezi azt, hogy nem minden esetben lesz sikeres az indítás, vagy jóval több beavatkozás és gyógyszer szükséges hozzá. Ebből pedig az következik, hogy a szülés nehezebben vagy egyáltalán nem talál vissza a saját ritmusához. A szülésindítást követő császármetszés aránya jelentős variabilitást mutat, Kaliforniában például 32-60% között mozog.
Nem elég gyors? Majd jól megsürgetjük
A sürgetés a vajúdás-szülés alatt is rendre visszatér, ha a kórházi személyzet úgy találja, a tágulás nem a megfelelő mértékben halad, akkor jönnek az újabb beavatkozások: burokrepesztés, szintetikus oxitocin. Itt természetesen nem azokról az esetekről beszélek, amikor a vajúdás valóban elhúzódik vagy elakad és sem testhelyzet-változtatás, sem mozgás, sem más természetes praktika nem tudja tovább lendíteni.
A kívülről adagolt oxitocin valóban méhösszehúzódásokat vált ki, de ezek elveszítik természetes jellegüket, a hullámzás helyett egybefüggőek és sokkal fájdalmasabbak lesznek, az édesanyának nem lesz lehetősége két hullám között megpihenni, erőt gyűjteni, így sokkal hamarabb fáradt ki – ami ismét beavatkozásokat vagy műszeres szülésbefejezést eredményezhez.
Egy vajúdás története a dúla szemszögéből
Magam is tapasztaltam, milyen negatív szuggesztiós hatása van, amikor a szépen rendeződő fájásokra a szülésznő lefitymáló megjegyzést tett, és annyira elbizonytalanította az anyát, hogy megingatta a saját testébe vetett hitét.
– Hogy haladnak a fájások? – kérdezte felhúzott szemöldökkel a szülésznő, éppen csak belépve a vajúdóba, ahol nagyjából három órája voltunk az anyával. Mintha már előre eldöntötte volna magában a választ, és nem számított, akármit is mondunk. A kezdetben valóban rendszertelen kontrakciók a parázsolaj és az intim légkör hatására szépen rendszereződni kezdtek, addigra már ötpercenként éreztek, nagyjából 30-40 másodpercre. Dúlaként azt szoktam mondani a pároknak, hogy ez már az a pont, ahol beindulhatnak a kórházba.
Az édesanya állva, ringatózva és fitballon rugózva haladt kontrakcióról kontrakcióra, és a folyamatot kísérve látszott, ha nem is a szülésznő által elvárt tempóban, de igenis halad a vajúdás.
– Ezek még nem fájások, azok nem ilyenek – vetette oda foghegyről, majd közölte, megvizsgálja az anyát. Bár nem én vajúdtam, de engem is teljesen letaglózott ez a kijelentés, ami mintha illegitimálni akarta volna az anya kompetenciáját és testének addigi erőfeszítéseit.
A vizsgálat azt mutatta, az anya valahol a látens és az aktív vajúdási szakasz között lehet, 4 cm tágulás környékén. A szülésznő kiment, az anya pedig nemsokára hányt, ez a tünet jelzi a szakaszhatár váltását, persze nem minden nőnél. Nem sokkal később bejött egy fiatal doktornő, aki amúgy kedvesen elmondta, hogy a magzatvíz szivárgása közel 12 órája kezdődött, így még egy kicsit várhatunk, de utána fájástámogatást javasolna. Rögtön tudtam, szintetikus oxytocinra gondol, mégha úgy fogalmazott, mintha ez a beavatkozás csak egy kis semmisség lenne. Különös tapasztalás volt számomra, hogy bár a tájékoztatás többé-kevésbé megtörtént, egyetlen szó sem esett a beavatkozás mikéntjéről, lehetséges veszélyeiről vagy a vajúdásra gyakorolt hatásairól és a házaspár beszélgetésében pont az apa volt az, aki még várni szeretett volna. Dúlaként a feladatom az anya érzelmi támogatásra, a beavatkozásokról előzetesen tájékoztatást adok neki, de ott nem beszélek sem le, sem rá.
Az anya rábólintott, az oxytocint bekötötték és az addig szépen hullámzó, viselhető kontrakciókból valóban fájások lettek. Összefüggőek, egyre erősődőek, szünet nélküliek, amiken nem segített már sem a ringatózás, sem a szabad mozgás, sem a masszázs. A maradék 6 cm mindössze 2 óra alatt tágult ki. Összehasonlításképp: az első 4 közel 12 óra alatt. Ez az édesanya végül a sürgetés következményeképpen nagyjából borítékolható gátmetszéssel, de meg tudta szülni hüvelyi úton a gyermekét.
Nem volt ilyen szerencsés több más kismamám, akik sürgetés miatt szintén oxytocint kaptak. Egyiküknél például a baba nem reagált jól a szintetikus hormonra, és keresztbe fordult méhben. A harántfekvés valóban abszolút császárindikáció, ugyanis ebben a tartásban a baba nem tud áthaladni a medencén.
A saját tempó tisztelete
Az időnyomás a várandósság és a szülés, de még a gyermekágy számtalan pontján jelen van. Anya és gyermeke folyamatosan azt éli át, hogy az a tempó, amiben haladnak, nem elég jó. Nem elég gyorsan indul be a tejtermelés, nem elég gyorsan nyeri vissza a baba a születés utáni súlyát, túl keveset szopik, túl sokat szoptatja az anyja, és még sorolhatnám.
Leszámítva azokat, amikor valami valóban nem az élettani folyamatok szerint halad, és emiatt a beavatkozás segítő, akár életmentő, az esetek nagy részében, ha engedik az anyát és a babát a maguk ritmusában haladni, az megtérül. Ha az anya szülhet, a baba születhet szükségtelen beavatkozások nélkül, ha van elég idejük a szülés után egymásra hangolódni, ha az anya kifeküdheti a gyermekágyat.
