A teremben félhomály, a lágy gitározás és éneklés még a gépek rendíthetetlen csipogásának fátyolán és áthallatszik. Icipici kezek, icipici lábak, törékeny csöppségek. Láttál-e már valaha csipkebokor rózsát? Csipkebokor rózsa közt két szál majorannát. Egyik szál virága kicsi Ádám lenne, másik szál virága édesanyja lenne. A fiatal nő, Anna egy nyugágyhoz hasonló fotelben ül, a lábai felemelve, a szemei csukva és csendesen könnyezik. Mellkasán bebugyolálva alszik 27. hétre született kisfia, bőr-bőr kontaktusban. A takaró alól csövek lógnak ki, a baba vitális paramétereit figyelik szüntelen. Egyik dal lágyan átér a másikba, de kettő között még szavakra is jut idő, a kezdetben kissé szűkszavú anya a könnyek kicsordulásával valahogy nyílni kezd és karjai közt a babával mondja el röviden kettejük történetét. A kicsi érkezése teljesen váratlan volt, de 8 napja, amióta megszületett, hála istennek nem volt szükség lélegeztetésre, csak szabadon áramló oxigént kap. Naponta több órát kenguruznak, most az anya, de később majd jön az édesapa is.
Tímea nemcsak a dalokkal, hanem jókor kimondott kérdéseivel is kísér, megtart. Vuk, Bóbita táncol, Lencsi lány, Tavaszi szél vizet áraszt, Paff, a bűvös sárkány, és persze a Hull a pelyhes fehér hó, mert hát közeleg a Télapó. Gyerekdalok. Dalok a gyerekkorunkból. Hallgatni őket olyan, mint egy kis menedékház oltalma a bizonytalanság, a mérhetetlen fájdalom és gyász viharában. Tímea fél szemmel néha a monitort nézi, a baba pulzusa és szaturációja szép stabil, tetszik neki a zene. Amikor Ádám felébred és lágyan mocorogni kezd, az anya immár az ellágyult vonásaival nézi és halkan beszél hozzá. A szeme sarkában még csillognak a könnycseppek, de mellük felbukkant az óvatos remény is. Még a takaró alatt is látható, hogy az anya testének tónusa mennyit puhult, oldódott.
− Énekelni nem szoktam neki, sajnos nem jó a hangom, majd otthon, ahol senki más nem hallja – mondja szabadkozva. – De dúdolni szoktam neki, attól olyan szépen megnyugszik.
Tímea finoman jelzi, hogy az utolsó dal következik, és megkérdezi az anyát, szeretne-é hallani valamelyik kedvencét. Anna rábízza Tímeára, melyiket énekli el, a félhomályban halkan felcsendül a Tente baba, tente. Tímea összemosolyog Annával, majd óvatos léptekkel átmegy a szomszédos inkubátorhoz, ahol egy 23. hétre született kicsi lány fekszik. Őt az anyukája nem veheti fel, éppen csak érintheti az inkubátor nyílásán keresztül. Meg sem kell szólalnia, tapintható a fájdalom és az összetörtség. Ebbe a sűrű, nehezen átjárható térbe szó talán nem is hatolhat be, de a zene igen. Megható és megérintő pillanatképek egy téli, borongós kedd délutánról, amiket elviszek magammal a nagykabátom alatt, ahogy bepárásodott szemekkel kilépek a forgalmas Üllői útra.
A Te hangodat ismerem 2014-ben indult, a megálmodója Hazay Tímea integrált szülő-csecsemő terapeuta és perinatális zenei konzulens. Azóta több hazai koraszülött intenzív osztályon (PIC) csendül fel hetente a zene és a dal, ezzel támogatva a pici babák fejlődését, gyógyulását és erősítve az aggódó szülők hitét, reményét.
A fotó Hazay Tímea tulajdona.
